Legjobb ár Sétatárs

„Isten nevében!” Kardos G. György mind a négy regényének írását ezzel a nekifohászkodással kezdte. Valódi kéziratok maradtak utána, mert a szerző töltőtollal írt, fekete tintával – az utolsó litert Nagy Lászlótól kapta -, spirálfüzetbe, ágyán fekve, nem lévén íróasztala. Ha más nem is jelezné – persze jelzi -, ez is mutatja: hiába szólt róla kicsinylőn, hiába volt, hogy alig beszélt róla, s ha igen, akkor is zavartan, kelletlenül: az írás, a regényírás szent dolog volt nála. Ez a látszólag vicces, bohém, szerte lévő ember végtelen tudatossággal, pontossággal írta meg fő műveit; igazi író volt, egész élete az írásnak rendelődött alá, az írás a legbenső énjéből fakadt. Ő volt az író. Ez a kis könyv őróla szól. Az íróról, aki életének utolsó másfél évtizedében a szerzőnek nem csupán közeli barátja, sétatársa, cimborája, napi beszélgető partnere volt, de írói, emberi példaképe, pótapja is, aki a halála óta eltelt másfél évtizedben mindennap ott sétált mellette a pesti utcán, és ott sétál ma is.