Jóga Budán – Haich Erzsébet és Selvarajan Yesudian regényes története Azonnali szállítás

Az első magyar jógaiskola története az indiai Madrászból és a Haich család balatonvilágosi villájából indul. Yesudian és Erzsébet két egymás mellett futó életútja egy sorsszerű találkozáskor Budapesten fonódik egybe, az 1930-as években.

A jómódú családból származó képzőművész és spirituális gondolkodó, Haich Erzsébet ekkor már az óegyiptomi misztika beavatott ismerője, aki teozófiai előadásokat is tart, a fiatal Yesudian pedig főiskolai hallgatóként a jógát népszerűsíti választott hazájában.
A második világháború árnyékában különleges vállalkozásba fognak: jógaiskolát alapítanak. Az órákat Erzsébet tágas és napfényes budai műtermében tartják, ahol professzorok, hercegek, munkások és művészek együtt végzik a fizikai ellenálló-képességet fejlesztő és a tudat összpontosítására szolgáló gyakorlatokat.
A háború éveit követően az új hatalom nem nézi jó szemmel a jógakör működését, így Erzsébet és Yesudian emigrációba kényszerülnek, a magyar jógaiskola megszűnik. Ám tanítványaik továbbra is titkos összejöveteleket tartanak, hogy követni tudják, amit a spirituális tanítótól és az indiai jógitól kaptak, a tudat legtisztább forrásához vezető utat, a jóga útját.

Idézet:

„Másnap, mikor Erzsébet ajtót nyitott, elakadt a lélegzete. A szíve erősen dobogott, miközben a fiatal indiai férfi szemébe nézett. Semmi kétség, ő az! Felismerte a nagy, fekete szem szelíd tekintetét, a hihetetlen tisztaságot sugárzó, gyermeki arckifejezést.
– Bo-Ghar! – suttogta, és ámulva elmosolyodott. A régi emlék úgy bomlott ki benne, ahogy a fonál tekeredik le az orsóról: ahogy apjával, a fáraóval kieveznek a tengerre egy vihar után, s megpillantják az uszadékfába kapaszkodó, félholt fiút, akit aztán magához vesz…
Teáztak, különböző témákról társalogtak, de Erzsébet közben hatalmas kőtömbökből épített palotát látott, amelynek egyik termében, az ő lakosztályában arannyal borított, csodálatos bútorok álltak, és gyönyörű prémekkel fedett, alacsony fekhelyen ült, a lába előtt egy kedves, élénk gyermekkel, aki most ennek az indiai fiatalembernek a szemével nézett rá, és aki „királynőnek” szólította őt.
– Miért hív így? – kérdezte csodálkozva Erzsébet.
– Azért, mert ön királynő – válaszolta Yesudian meggyőződéssel.
– Igen! Igaza van! – szólalt meg Egon. – Dirigálni nagyon tud, különösen engem – nevette el magát jóízűen, Yesudian és Erzsébet is csatlakoztak hozzá.
Yesudian megnyitotta a jógaiskoláját, és mivel a nyelvet még nem beszélte tökéletesen, megkérte Erzsébetet, hogy hetente egyszer tartson előadást a jógáról. Kezdetét vette közös munkájuk.”